Az érdi Késői Eső Gyülekezet augusztusban rendezte meg a szokásos ifitáborát, ebből az alkalomból beszélgetek Szabó Iván ifjúsági pásztorral és a tábor három résztvevőjével.
*
Szabó Iván, az érdi Késői Eső Gyülekezet ifjúsági pásztora, feleségével együtt már tizennégy éve felelősek a fiatalokért.
– Számodra mi a kihívás az ifjúsági munkában, mennyiben más ez a szolgálat, mint egy gyülekezetet pásztorolni?
– Elsősorban az a kihívás, hogy megtaláljam a fiatalokkal a közös hangot, a kapcsolódási pontokat, hogy megértsem őket, és ők is megértsenek engem. Akkor van eredménye és haszna annak, amit csinálunk, ha a fiatalok meghallják, megértik, amit mondani szeretnék nekik. Ez pedig csak egy olyan bizalmi légkörben lehetséges, amit sok-sok munkával kell kialakítani.
– Ez volt a tizenharmadik tábor. 2004 óta rendezitek meg rendszeresen. Hogyan indult ez az egész, honnan jött az ötlet?
– Akkoriban mi még csak fél éve voltunk az ifjúsági szolgálatban, és arra gondoltunk, hogy milyen jó lenne az iskolakezdés előtt egy tábor, ahol a fiatalok együtt lehetnek, kaphatnak egy kis útravalót a következő tanévre, hogy megerősödve, lendülettel vághassanak neki a szeptembernek. Már az első tábornál láthattuk, hogy az ifjúság nagyon igényli azt, hogy együtt legyen néhány napot.
– Hogy kell elképzelni egy ilyen tábort? Milyen programok, szolgálatok vannak ebben a pár napban?
– Nekünk abból a szempontból könnyű a helyzetünk, hogy a gyülekezeti házunknak köszönhetően szállást is tudunk biztosítani a résztvevőknek, így a tábor teljes ideje alatt együtt vagyunk. Nagyon izgalmas tud lenni ez az együttlakás.
A napunk egy reggelivel indul, azután egy interaktív bibliaóra következik, majd ebéd után kerül sor a programokra, a kirándulásokra, a játékokra. A napot egy közös áhítattal zárjuk. Hivatalosan itt van vége a napnak, persze azért a vacsora után kialakulnak még spontán beszélgetések, zenélések esetleg kártyapartik.
Fontosnak tartjuk, hogy a fiataloknak legyenek közös élményeik a táborról, ezért aztán sokat kirándulunk, röplabdázunk, idén sárkányhajóztunk is, volt olyan év, mikor lézer harcolni is elmentünk, szabaduló szobából jöttünk ki közösen vagy éppenséggel boboztunk valahol.
Lassan hagyomány, hogy egy teljes napot a Balatonon töltünk el, ahol napközben fürdőzünk, este pedig beülünk a Balaton-NET egyik előadására, lényegében ezzel váltjuk ki az aznapi áhítatot, bibliaórát.
– Az idei tábor jelmondata: „Részese vagy az életednek?” Miért épp ezt a témát választottátok?
– Az elmúlt egy évben azt láttam a fiataljainknál, hogy egyszerűen nem vesznek részt a saját életükben. Annyira meg akarnak felelni azoknak az elvárásoknak, amit a környezetük támaszt velük szemben az iskolában, a munkahelyükön, a barátok közt, a családban, hogy a legtöbbjük nem tudatosan éli az életét. Ehhez persze hozzájön még a technológia: a különböző közösségi oldalak, melyek nem csak hogy az idejüket rabolják el, hanem hihetetlen kihívások elé is állítják őket: ott is meg kell felelni egy bizonyos képnek, és az onnan érkező visszajelzések nagyon hatnak a fiatalok érzéseire.
Miután ez mindenkit érint, szerettünk volna őszintén beszélni velük arról, hogy ők hogy élik meg ezeket a jelenségeket, mennyire tudatosan élik – vagy nem élik – a saját életüket.
– Úgy kezdődött a tábor, hogy a résztvevők kaptak egy üres papír, amelyre mindenkinek fel kellett írnia a céljait. Miért kértétek ezt a fiataloktól?
– Igen, még az első bibliaórán, mielőtt még bármiről is beszéltünk volna, arra kértem őket, hogy írják fel a céljaikat, a rövidtávúakat és az életcéljaikat egyaránt, mindezt lehetőleg konkrétan, nem pedig csak úgy általánosságban. Csak ezután indultunk el a témával, és ahogy jöttek sorra az előadások, mindig emlékeztettem őket arra, hogy mikor megfogalmazódnak a dolgok, ahogy szembesülnek az életükkel, vegyék elő ezt a papírt, és mérjék le azt, hogy amikről éppen beszélgetünk, megjelennek-e az életcéljaik között. Tehát, valahogy mérjék ahhoz az életüket, amit hallanak a táborban.
– Ezekről a papírokról voltak visszajelzések a végén, felolvastátok őket valamikor?
– Már az elején letisztáztuk, hogy ezt a papírt nem kell megmutatni senkinek. Szerettük volna, hogy a fiatalok őszinték legyenek magukhoz, és ha valami publikus, az már nem teljesen őszinte. Általánosságban voltak visszajelzések, többen mondták, hogy ki kell egészíteniük a listájukat vagy ki kell húzni valamit belőle, esetleg teljesen újra kell fogalmazni azt.
– A fiatalok is szolgáltak áhítatokkal, imaórákkal. Miért tartottátok fontosnak őket is bevonni a szolgálatokba?
– Egy ideje rábízzuk egy-egy fiatalra az esti áhítatok valamelyikét, sőt már délelőtti előadást is tartott valaki közülük. Azért tartom fontosnak ezt, mert az ember azzal tud azonosulni igazából, aminek a részese. Ilyenkor teljesen más a hozzáállás. Ha valaki csak fogyasztóként van jelen, csak ül a sorok közt, nem biztos, hogy részese a dolognak, nem biztos, hogy beépül az életébe az üzenet.
Azt tapasztaltam, ha kapnak is a fiatalok lehetőséget, hogy szolgáljanak, akkor is leginkább elvárásokkal találják magunkat szemben, segítség nélkül. Fel szeretnénk készíteni a fiatalokat a szolgálatra, segíteni szeretnénk őket abban, hogy tudjanak ebben is fejlődni.
A harmadik oka pedig az, hogy amit ők mondanak, azt a kortársak sokkal jobban meghallják, mint ha én mondanám.
– Az ifitáborokat most már hagyományosan úgy zárjátok le, hogy egy közös istentiszteletet tartotok a gyülekezettel együtt vasárnap délelőtt. Gondolom, ezt a közös együttlétet mindkét fél igényli már.
– Ezt nagyon fontosnak tartom, mert az egyik korosztály csak úgy adhatja át a stafétabotot – a hitét – a másiknak, hogy ha vannak közösen megélt pillanataik, ha az idősebbek látják a fiatalokban felnövő hitet, ha a fiatalok látják az idősebbek életét, ami bátorságot adhat nekik. Kellenek az ifitáborok, hogy a fiatalok együtt legyenek, de arra is szükség van, hogy az idősebb generációval is találkozzanak, mert így egész az egész.
– A tizenhárom tábor közül – személy szerint neked – melyik volt az, ami a legtöbbet adta?
– Mindig az utolsó, mert épp az az aktuális. Az idén nagyon tartottam attól, hogy konfliktus lesz abból, ahogy a fiatalokat szembesítjük saját magukkal, azzal a képpel, amit mi láttunk az életükkel kapcsolatban. Ezzel szemben a végén szinte mindegyikük azt mondta, hogy amiről beszéltünk, az mind igaz, és nagyon szenvednek ettől. Egy-egy videó kapcsán az is elhangzott, mintha ők írták volna azt. Nagyon mély benyomást tett rám az őszinteségük és az, hogy valós problémákról volt szó, ami tényleg érinti őket, és amiben segíteni tudtunk. Azóta is azt látom rajtuk, hogy szeretnének változtatni az életükön, rendbe hozni azokat a gyengepontokat, amiket felfedeztek magukban. Ennél nagyobb eredményt nem érhetünk el.
– Jövőre is szerveztek tábort. Kiknek ajánljátok, kik vehetnek részt a táborotokban?
– Évek óta már úgy szervezzük a tábort, hogy mindenki számára nyitott legyen. Voltak már vendégeink Erdélyből is, más gyülekezetekből, voltak itt nem hívő barátok, iskolatársak. Szeretnénk megtartani ezt a nyitottságot: mindegy, hogy milyen gyülekezetből jössz, megtértél-e már vagy nem, fontos, hogy éld meg a közösséget, akarj tanulni, legyen lehetőséged arra, hogy megszólítson Isten. Röviden megfogalmazva: ha elmúltál tizenhárom és még nem alapítottál családot, szeretettel várunk!
*
Dudás Debóra. 30 éves, gyógypedagógiai asszisztens. A gyülekezetben március óta vezeti a gyerekmunkát, a dicsőítő csapat tagja, ezenkívül az ifiben is aktív (a fiatalokat mentorálja).
– Hányadik ifitáborod volt az idei?
– Tizenharmadik. Mindegyiken ott voltam.
– Mit jelent számodra a tábor?
– Eddig a színes, különleges programokat, építő előadásokat, az Istennel és a fiatalokkal eltöltött időt, új barátságok kiépítését jelentette. De ez a tábor nekem most kicsit más volt: aktívan részt vettem az előkészületekben, a programok szervezésében. Szóval inkább segítőként voltam jelen és nem annyira a „fogyasztó” csapatban. Kicsit kívülről szemléltem a tábort, és azokat a fiatalokat segítettem, akik még nem épültek be teljesen az ifibe.
– Gondolom, a szervező és a segítő munka ellenére kaptál valamit idén is.
– Persze. Igazi gyakorlatias életvezetési tanácsokat kaptunk Isten szemszögéből, melyek nem csak sablonos dolgok voltak. A tábor komolyan rávilágított arra, hogy ne féljek részese lenni az életemnek, merjek konkrét célokat kitűzni, hogy képes vagyok a rossz szokásaimon változtatni és jó szokásokat beépíteni. Van esélyem Isten segítségével egy kiegyensúlyozott életre, nem kell csak úgy sodródnom.
– Olyannyira részt vettél a tábor szervezésében, hogy egy különleges áhítatot is tartottál. Miről is szól ez a bizonyos "imaséta"? Hol találkoztál vele?
– Az utóbbi években mindig volt lehetőségem egy-egy esti áhítatot megtartani, és most is felkértek erre. Első pillanattól kezdve az a gondolat volt bennem, hogy fiatalos, gyakorlatias, személyes áhítat legyen az idei, ami passzol a tábor mottójához. Pár éve voltam a Christeens-táborba, ott hallottam az imasétáról, de közelebbit nem tudtam róla. Innen-onnan összeszedtünk néhány anyagot erről, és Szabó Andi segítségével – akinek nagyon hálás vagyok a segítségéért – megszerkesztettük a saját, testreszabott imasétánkat, ami három témát ölelt fel: múlt, jelen, jövő. Már az előkészület alatt sok mindenre tanított Isten.
– Hogy kell elképzelni egy ilyen imasétát?
– Ezt a belső időutazást nagyon személyessé tettük: nyugodt, biztonságos helyszínt biztosítottunk hozzá. Be volt rendezve három terem, melyekben voltak feladatok, zenék. Mindenki egyedül sétált végig ezeken a termeken: Isten és ő. Ez a program egész délután zajlott, és nagyon érdekes volt látni, hogy mindenki – aki végigjárta a három állomást – kapott valamit a séta végére. Másnap én is végigjártam a termeket és annak ellenére nagyon megérintett, hogy tudtam, mi vár rám. Ez volt az egyik legnagyobb istenélményem a táborban.
– Mit emelnél ki még a táborból?
– Tetszett, hogy a generációs különbségek semmit nem zavartak, mindenki mindenkivel megtalálta a hangot. Nagyon jó, őszinte hangulat uralkodott végig! Nagyon sok minden volt, amit mi szervezők nem beszéltünk meg előre, mégis az előadások és egyéb programok témái nagyon szépen egymásra rímeltek. Fantasztikus volt látni azt, ahogy Isten egybeszerkesztette az egészet elejétől a végéig, úgy ahogy a mi életünket is.
*
Takács Eliána, 20 éves. Épp a főállású kereszténnyé válás folyamatát élvezi, egyébként pedig egyetemista és hobbizongorista. A tábor egyik résztvevője.
– Ez a főállású kereszténység mit jelent pontosan?
– Azt, hogy a hívőségemet nem csak heti két órában akarom megélni a gyülekezet falai közt, hanem a mindennapokban is.
– Hányadik táborod volt ez?
– Ha jól számolom, a hetedik, de előtte is már sokszor ott voltam, piciként sürögtem-forogtam a "nagyok" közt. Az első „igazi” táborban eleinte izgatott voltam, hogy hűha, most már én is elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy részt vehessek ezen! Szerintem mindig is nagy erő van abban, ha keresztény fiatalok összejönnek. Valami mindig történik olyankor. Ha az első táborom elején nem is tudtam ezt így megfogalmazni, a végére egészen biztosan érzékeltem.
– Melyik volt a legnagyobb istenélményed, megtapasztalásod a hét tábor alatt? Ki tudsz ragadni egyet?
– Valószínűleg az embernek mindig az a legnagyobb élménye, amit frissen élt át. Viszont tavaly volt egy olyan alkalom, mikor az esti áhítat után párosával imádkoztunk. Akkor egy jó ismerősömmel kerültünk össze, és olyan hihetetlen volt, hogy úgy tudtunk imádkozni a másik ki nem mondott problémáiért, mintha mindenről pontosan tudtunk volna. Előtte ilyenekről csak hallottam, esetleg kis mértékben meg is tapasztaltam, de ezáltal egy egészen új szemszögből mutatkozott be nekem Isten.
– Az idei tábor jelmondata ez volt: „Részese vagy az életednek?” Téged mennyire érintett ez a téma?
– Mikor először megláttam a plakátot ezzel a felirattal, csak annyit tudtam mondani, hogy ebbe de beletrafáltak! Szerintem nagyon aktuális ez a téma, főként a mi korosztályunkban, de a többieknek is hasznos. Még én se gondoltam volna, de a tábor során nagyon sok „nahát-élményem” volt: jé, én tényleg ilyen vagyok? De jó ezeket megtudni, mert csak abból tudunk változni, amit felismerünk.
– Mit viszel magaddal a hétköznapokra? Gondolom, változtatások a hétköznapokban fognak végbe menni.
– Ez így van. Többek közt két új dolgot tudtam meg magamról: nehezen vállalok felelősséget a tetteimért és nagyon kínszenvedősen megy a bocsánatkérés. Ezeken akarok tudatosan is változtatni a hétköznapokban. Illetve el akarom olvasni azt a könyvet, ami alapján az előadások voltak megtartva. (Csak még el kell lopnom anyától.) Sean Covey: A kiemelkedően eredményes fiatalok 7 szokása. 0-99-ig mindenkinek a figyelmébe ajánlom.
– Láttam a videókat, a képeket: esténként a gyülekezeti ház teraszán zenéltetek, így dicsőítettétek Istent. Mesélj kicsit ezekről az örömzenélésekről!
– Ez egy nagyon új dolog, először az idei táborban csináltunk ilyet, de nem utoljára. Nagyon élveztük, Isten jelenléte érezhető volt, amihez a szabad ég, a csillagok, a fények csak színpadi kellékek voltak.
– A gyülekezet dicsőítő csapatának is tagja vagy, zongorázol. Mit jelent számodra ez a fajta zene, az istendicsőítésnek ez a formája?
– A zongorázás közben élek igazán. Azt szoktam mondani, hogy aki még nem látott játszani, nem is ismerhet olyan jól. Az évek alatt meg kellett tanulnunk, hogy nem mindig éljük meg úgy Isten közelségét, mint ahogy azt a sorok között állva tennénk, de maga a tény, hogy Istent közvetíthetjük a zenén keresztül, kárpótol mindenért.
Egyébként pedig hihetetlen áldás ez a csapat! Együtt csináltuk végig a kezdeti nehéz éveket, és ez összekovácsolt, megerősített bennünket.
A zenével, a szolgálattal kapcsolatban pedig az a tapasztalatom, hogy sokszor az embereket egy ének jobban meg tudja szólítani, mint ha lyukat beszélnénk a hasukba a kereszténységgel kapcsolatban.
*
Lázok László, a tábor egyik résztvevője.
– Hogy kerültél kapcsolatba az ifitáborral?
– Pár évvel ezelőtt egy érdi iskolában tanítottam, ott egy iskolamissziós program keretén belül kerültem kapcsolatba a gyülekezettel. Öt éve, hogy elkezdtem járni az istentiszteletekre is, ahol megtértem, lassan az ifjúsági csoportba is bekerültem. Az idei tábor a harmadik olyan tábor volt, amin teljes egészében részt vettem.
– Mi volt a benyomásod az első táborodról?
– Nagyon mély, fontos tanítások hangoztak el, melyek a hívő fiatalok életére vonatkoztathatók és a hétköznapjaikban használhatók. Ami legjobban tetszett, hogy nem ment el a tábor a szórakozás irányába, nem csak egymásért voltunk ott, hanem elsősorban szellemi dolgok uralták ezt a pár napot, ugyanakkor nem csak tanítások voltak, hanem érezhető volt a csapatszellem: kiálltunk a másikért, támogattuk egymást. Volt egy egészséges összhangja a tanításnak és a szórakozásnak.
– Mi volt a legnagyobb átélésed, istenélményed?
Tavalyi esetet tudnék megemlíteni, amit nehezen tudok most körbeírni, mert minden istenélmény egyedi és bensőséges. Ez egyfajta szabadságnak a megtapasztalása volt. Arra az időre, amíg rábízom magam Istenre, meg tudok szabadulni ilyen-olyan kötöttségektől, amit más emberek előtt vagy – olykor – magam előtt is felveszek. Olyan viselkedésforma ez, ami nem én vagyok, mert Isten nem ilyenek teremtett. Az életemnek az a célja, hogy meglássam, Isten milyennek lát. A legmeghatározóbb élményem az volt, amikor észrevettem, hogy azt a maszkot, amit hordok, nem kell viselnem többé.
– Az idén áhítatot is tartottál.
– Igen, Iván felkért arra, hogy egyik este tartsak egy áhítatot, aminek nagy örömmel tettem eleget. Arról beszéltem, hogy Isten a legnagyobb nehézségeink között is úr. Volt egy időszak Izrael életében, amikor elhurcolta őt a nagy ellenség, Babilon. A hátramaradottakat, akik ott maradtak a romos városban, maga Isten bátorította Ézsaiáson keresztül: „Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, aki békeséget hirdet, jót mond, szabadulást hirdet, aki ezt mondja Sionnak: uralkodik a te Istened.” (Ézsaiás könyve 52:7) A kétségbeeséseink, az életünk nehézségei, a hétköznapi stressz, a depresszió felett ott van Isten, aki mindezeken uralkodik, és többet akar adni nekünk, mint egy ilyen nehézségekkel, megpróbáltatásokkal teli élet. Az üzenet pedig maga Krisztus, hogy aki még nem találta meg őt, azt találjon rá, mert ő az, aki örömhírt hirdet mindenkinek.
– Mit viszel haza a hétköznapjaidra?
– Azt a tapasztalatot, hogy nem vagyok egyedül: a hitemet, a mindennapjaimat nem kell egyedül vinnem, mert van egy gyülekezetem, egy csoportom, ahová tartozhatok, ahová befogadtak, ahol van egy csomó történet, ahová vissza tudok térni. Hiszek abban, hogy Isten nem véletlenül teremtette az embert társas lénynek, nem véletlenül vannak gyülekezetek, mert csak így tudjuk megtapasztalni az Isten szeretetét másokon keresztül. Nekem az ificsoport, a gyülekezet ezt jelenti.
(Smelka Sándor)
– Arra kérlek, hogy mutatkozz be pár szóval!
– Arra kérlek, mutatkozz be pár szóval. Milyen családban születtél?
Köszöntelek, Robi, köszönöm, hogy elvállaltad a beszélgetést. Arra kérlek, pár szóval mutatkozz be!
Pár hete nagy levegőt vettem és listába szedtem azokat a személyes ismerőseimet, akik a leginspirálóbb hatással voltak lelki életemre. Az érintettekkel oda-vissza ismerjük egymást, tudunk egymásról, nem csak egy kézfogás történt köztünk valahol régen. Az inspiráló kifejezésen a következőt értem: példaképek, akik kedvet adtak nekem kereszténynek lenni, akik segítettek közelebb kerülni Istenhez, akikkel szívesen alapítanék gyülekezetet, házi csoportot, akikkel bármilyen misszióban részt vennék, mert érdemes velük szolgálni az Urat.
Természetesen az alábbi öt pont erősen szubjektív lesz, leginkább arról fogok írni, hogy személyesen engem mi segített abban, hogy elmélyítsem, megújítsam az imaéletemet.