– Arra kérlek, mutatkozz be pár szóval. Milyen családban születtél?

– Rémán Dániel vagyok, az erdélyi Bethlenbe születtem, ami egy 12 ezer lakosú kisváros, Beszterce-Naszód megyében, Kolozsvártól nyolcvan kilométerre, észak-keletre. Egy pünkösdi család hatodik gyerekekeként jöttem a világra. Nagyszüleimen keresztül indult el a pünkösdi mozgalom a városunkban, egy időben az ő házukban volt a gyülekezet otthona.

Egy éves és kilenc hónapos voltam, amikor édesapám meghalt. Édesanyám nagy példa számomra, aki gyakorlatias módon élte a hitét, nevelte a gyerekeit. Sokat imádkoztunk, énekeltünk. Nem voltunk gazdagok, de szó szerint megtapasztaltuk azt, hogy Isten az árvák és özvegyek pártfogója, gondviselője. Elevenen emlékszem arra, hogy be-bekopogtattak hozzánk ismerősök, sőt néha ismeretlenek is, mert az Úr a szívükre helyezte, hogy egy bizonyos összeget vagy élelmiszert adjanak nekünk. Az adományokért mindig hálát adtunk Istennek, sosem szenvedtünk hiányt. Ezek a képek meghatározók voltak számomra.

– Mikor érezted először a lelkipásztori elhívásod?

– Már gyerekkoromban is nagyon elevenen élt bennem az elhívástudatom, de nem tudnám megmondani, mikortól jelentkezett ez. A legtermészetesebb volt számomra az, hogy gyülekezetbe jártunk, ahol megismerkedtem a Bibliával, ahol sokat énekeltünk. Ez az életemnek, a gondolkodásmódomnak része volt. Emlékszem, még óvodás voltam, amikor egyszer kiálltam a harmadik emeleti erkélyünkre, és azt csináltam, amit a gyülekezetben láttam: énekeltem, prédikáltam, miközben közönségem is volt, hisz a tömbházunk alatt nyüzsgött a piac.

Az iskoláimat is úgy végeztem, hogy miközben szerettem, amit tanultam, mégis tudtam, hogy az életem a szolgálat lesz, annak ellenére is, hogy nem volt lelkipásztor a családban, ilyen mintát nem láttam.

Érettségi után nagy volt a dilemmám, hogy merre menjek. Volt egy pásztor barátom, Simon Adrián, aki már korán felismerte bennem az elhívást, különböző eseményekre hívott, dicsőítő csapatba szervezett be, ahol sokat tanulhattam a szolgálatról. Eközben folyamatosan bátorított arra, hogy menjek teológiára, sőt a saját kocsijával vitt fel engem a PTF-re felvételizni. A diplomám után Kecelre kerültem gyakornokként, az egy év elteltével a gyülekezet felkért, hogy maradjak náluk mint ifjúsági lelkész. Ezt el is fogadtam, közben a mesterképzésre jártam. Ezután 2012-ben hazakerültem az erdélyi anyagyülekezetemhez, itt három évig szolgáltam. Jelenleg újra a Keceli gyülekezetben dolgozok.

Egyébként csak az érettségi után, amikor elmondtam, hogy teológiára megyek, akkor árulta el édesanyám azt, hogy mikor áldott állapotban volt velem, azt kérte az Úrtól, hogy neki szolgáljak, embereket hívjak el, ezért is lett a nevem Dániel, aki édesanyám számára mindig is példa volt a Bibliában. Ez is azt bizonyítja, hogy az elhívástudatom belém született, nem édesanyám erőltette rám.

– Amikor teológiára kerültél, volt valami tudatos törekvés az ifiszolgálat felé, vagy csak „véletlenül” alakult így az életed?

– A szolgálat tekintetében sose tudtam megmondani a konkrét helyet, ahol dolgom van. Én úgy voltam vele, ha meglátok valamit, amiért tehetek néhány dolgot, hogy az jobban működjön, megteszem. Ezt hívom felelősségnek, ami sokaknak negatív fogalom, mert a „felelőségre vonáshoz” társul, de számomra a felelősség azt jelenti, teszek azért, hogy valami jobban működjön. Tehát, ha így vesszük, akkor az ifjúsági szolgálat „csak” úgy alakult, semmi esetre sem angyalt szólt a menyből hozzám, hogy most irány az ifi, hanem ahogy Prédikátor könyvében is olvassuk: „Tedd meg mind azt, ami a kezed ügyében esik.” (Prédikátor könyve 9:10) Ilyen a dicsőítés is: van hangom, hát éneklek.

Az időnk véges, ügyelni kell arra, hogy a ránk bízott ajándékokat jól használjuk fel.

– Te az OIM (Országos Ifjúsági Misszió) egyik vezetője vagy idén február óta. Mit kell tudni erről a misszióról?

– Az OIM a Magyar Pünkösdi Egyház akkreditált – egyházon belül elismert – missziója. Tizenhét éven felüli fiatalokkal foglakozunk. Földesi Tamástól, Szerdi Szilárdtól és Cieklinski Jánostól vettük át a vezetést idén februárban. Ennek a missziónak van egy belső szerveződésű önkéntes csapata, akiket tizedeseknek hívunk (lásd II. Mózes 18.), az ő segítségükkel szervezzük az OIM két nagy eseményét, a téli ifjúsági napokat és az egyhetes nyári tábort. Emellett a szorgalmi időszakokban kéthetente kerülnek megrendezésre az ifjúsági istentiszteletek, amelyek olyan egyetemistákat céloznak meg, akik felkerültek Budapestre, kiszakadtak az addigi gyülekezetükből, akik közül sokan nem tudnak minden hétvégén hazamenni. Nekik szeretnénk egy olyan alkalmat teremteni ezzel, ahol ők is gyakorolhatják a közösséget Istennel és a kortársakkal.

– Hogy kerültél be az OIM-be?

– Már a teológia óta benne voltam a tizedes csapatban, egészen addig, amíg vissza nem költöztem Bethlenbe. Ez leginkább szervezői munkát jelentett: a legegyszerűbb feladatoktól kezdve az igei szolgálatig mindent csinálhattam. Azért jelentkeztem oda, mert tudtam, hogy ez nagyon jó gyakorlati terep lehet számomra, ahol sok mindent megtanulhatok. 2012-ben visszaköltöztem Erdélybe, és csak 2016-ban kezdtem el újra szolgálni az OIM-ben. Nem sokkal ezután kaptam a felkérést Tamáséktól, hogy Gurzó János és Turán Evelin mellett rám is bíznák a misszió további vezetését, amit persze megimádkoztam, átgondoltam, hogy a pörgős életvitelemben tudna-e működni ez, de úgy gondoltam, hogy ha az Úr itt tud használni, akkor megyek, és csinálom.

– A helyi gyülekezetek vezetőivel milyen kapcsolatban álltok, van-e például közös rendezvényetek a két nagy esemény között?

– Ez egy olyan a terület a misszión belül, amit még újra kell gondolnunk, nagyon szeretnénk fejleszteni a kapcsolatokat, keressük a módját annak, hogy tudnánk aktív kapcsolatba kerülni a helyi gyülekezetek pásztoraival, ifivezetőivel. A nyitottság meg van bennünk, hogy szorosabb legyen az együttműködés, de ennek mikéntje még kérdéses.

– Idén is tartottatok tábort Kadarkúton. Hogyan kell elképzelni ezt az egy hetet?

– Alapvetően két célja van a táboroknak. Az egyik a fiatalok közti kapcsolatok kialakítása, a közösség gyakorlása, a másik az Istennel ápolt viszony megerősítése.

A tábor hétfőtől szombatig tart. Hétfőn egy nyitóalkalommal kezdünk, hogy mindenki fel tudjon oldódni valahogy. Egy napunk úgy néz ki, hogy reggeli után van egy kis napindító áhítat néhány gondolattal, dicsőítéssel, ezután következnek a fakultációk, melyek célirányos, csoportos foglalkozások. A délutánt alapvetően a sport, a szabadidős tevékenységek, a kihívások teszik ki, amik megmozgatják a fiatalokat, ezt egyfajta aktív pihenésnek szánjuk. A nap csúcspontja az esti istentisztelet, ahol nagyobb teret kap a dicsőítés, az igeszolgálat, az imádkozás. A napot pedig vagy teaházzal, vagy imaalkalommal zárjuk. Ez mindig változik, idén például egyik este a Felház előjárói voltak nálunk, akik zenés imaestet tartottak nekünk.

A táborok nagyon sok fáradsággal járnak, de az első pár nap után, mikor megtörik a jég, láthatjuk, hogy a fiatalok élete megváltozik: megerősödnek, megújulnak. Ez látszik a tekintetükön, a gondolkodásmódjukon, és mikor ez bekövetkezik, mi szervezők, úgy vagyunk vele, hogy megéri beleadni az energiánkat a tábori munkába.

– Mennyire nyitott a tábor? Jöhetnek nem megtért iskolatársak, barátok is esetleg?

– Olyan szinten nyitott a tábor, hogy felekezethez sem kötjük a részvételt. Ez egy pünkösdi szervezésű rendezvény, a gondolkodásmódunk, az értékrendünk ennek megfelelő. Az igehirdetőket, a témákat is ennek megfelelően választjuk, de egyébként a tábor mindenki számára nyitott. Nagyon szeretnénk, ha olyan fiatalok is jönnének, akik még csak keresik Istent. Idén is volt néhány ilyen résztvevő.

– Volt egy kiemelt témája a tábornak?

Az idei évben jelentős hangsúlyt kapott a vezetőváltás témája. Az év mottója az volt, hogy „Állj mögé!”. Ez a felszólító mondat Jézus követésére buzdít elsősorban, de korábbi vezetőségnek az is a célja volt ezzel, hogy azokat a fiatalokat, akik hozzájuk kötődtek a korábbi élmények, táborok miatt, arra buzdítsák, hogy az új vezetés mögé is álljanak be.

– A mai fiataloknak mi a legnagyobb kihívás a világban? Miről kell velük leginkább beszélni?

– Mindenről. Ez nagyon általánosan hangzik, de annak ellenére, hogy az időnk a legkevesebb, épp ezt igénylik a fiatalok a legjobban. Manapság nagyon nagy erőfeszítésbe kerül, hogy az ember összegyűjtse a fiatalokat egy táborba. Régebben elég volt bejelenteni az időpontot, máris jelentkeztek hatszázan, míg ma Facabook-események, bannerek, plakátok, kedvcsináló videók ellenére is nagyon nehéz összeverbuválni a fiatalokat. Alapvetően lenne rá igény, de a keresztény „szubkultúrában” már annyi tábort szerveznek helyi és missziós szinteken, hogy elég nagy lett a – jó értelemben vett – verseny ezen a területen. Amikor viszont megérkeznek a fiatalok és feloldódnak, nagyon nagy igény van az együtt töltött időre és az életszerű témák Biblia szerinti átbeszélésére. A fiatalok keresik Isten jelenlétét, erre a legnagyobb bizonyíték a Felház mozgalom, de mégis nagyon nehéz minőségi időt szakítani a konkrét témák átbeszélésére, melyek lehetnek örökzöldek: társválasztás, párkapcsolatok, elhívás kérdései, és lehetnek egészen speciálisabb témák is: személyes lelki gondozás. Ezeket életszerűen, mégis az Isten Igéje szemszögéből kell feldogozni.

– Mennyire trendi ma keresztény fiatalnak lenni? Mennyire nehéz felvállalni ma a hitet a kortársak előtt?

Azt gondolom, ez nem trendiség kérdése, sokkal inkább a megtapasztalásé. Láttam sok fiatalt, akinek megváltozott az értékrendje az Istennel való találkozás után. A saját ificsoportomban is tapasztalom, hogy aki egy ilyen találkozáson túl van, annak fontos lesz a személyes hite. Ha valakinek van egy átélése Istennel, az akkor is elkötelezett, ha ez nem menő. Ha a trendiség határozza meg a hitünk gyakorlati megélését, már rég bajban vagyunk.

– Személy szerint te mit viszel haza az idei táborból? Mi a legnagyobb átélésed, bizonyságod?

– Sok éve vagyok az ifjúsági munkában, 2009-től a táborokban aktív – különféle pozíciójú – szervezőként veszek részt, így számomra a táborok elsősorban a feladatokról, munkákról szólnak, ennek ellenére sokszor megtapasztalom, hogy miközben nagyon elfáradok, magam is felüdülök, ahogy az Ige is mondja: „Aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Példabeszédek könyve 11:25)

Az idei táborba is nagyon fáradtan estem be, és ebben a pár napban kicsit le tudtam kapcsolódni a hétköznapokról, együtt lehettem a fiatalokkal, egymásra figyelhettünk. Ezekben a napokban többet imádkoztunk, dicsőítettünk, mint általában máskor. Számomra ez a tábor nem egy kimagasló élmény miatt volt jó, hanem egyfajta folyamat miatt, amit minden tábornál megtapasztalok: ha odaadjunk Istennek az időnket, az energiánkat, akkor mindig új lendületet kapunk, miközben nem azért megyek el egy táborba, hogy kapjak, hanem, hogy adjak.

– Volt az élteted során valamiféle krízised?

– Van egy élményem ebben a témában. A tinédzserkor az önállósodásról szól, éppen ezért vannak lázadások ilyenkor, ami során néhányszor belefut az ember a saját pofonjaiba, de mikor ennek vége van, akkor a fiatal elkezdheti a saját értékrendjét keresni, és ez a folyamat sokszor jár krízishelyzetekkel. Sokszor megkérdőjeleződnek az addigi értékek, melyeket megörököltünk a szülőktől, melyeket fontosnak tartottunk.

Nekem egész gyerekkoromban nagyon nagy volt az elhívástudatom: benne volt az életemben, ez határozta meg a hozzáállásomat. A teológián azt láttam, hogy a társaim közül mindenki átment egyfajta válságon. Én másodévesen estem át egy nagyon mély krízisponton. Ennek nem volt köze sem a tananyaghoz, sem az embertársi kapcsolataimhoz. Egy lassú folyamat vezetett ide, amelyben egyre nagyobb nyomás helyeződött rám, míg életemnek minden fontosabb pontja megkérdőjeleződött. Egy délután egyedül voltam a szobámban és úgy éreztem, hogy minden, ami addig biztos volt, az megingott: az elhívásom, az életem értelme, Isten léte. Sírva imádkoztam Istenhez, hogy tegyen valamit, mert úgy éreztem, meghasad a szívem: ennyire kétségbe esve kerestem a segítséget. Csendesebben, mint ahogy az ember ilyenkor szeretné, de Isten válaszolt. Apró, de tanulságos lépésekkel átvitt a krízisponton, segített újraértékelni az életemet és az Ő szavára építeni a hitemet. Nagyon hálás vagyok a teológia éveiért mind mai napig!

Erről azért szoktam ilyen őszintén beszélni, mert nagyon sok keresztény fiatalnál látom azt, hogy az érettségi után – különböző okokból kifolyólag – jön egy ilyen pont. Az ördög sokszor elhiteti velük, hogy csak ők kerültek ilyen helyzetbe, csak ők ilyen szerencsétlenek, gyengék stb, de ez nem igaz. Ahogy egy barátom fogalmazott, ez a krízis „üzemszerű”. Nem kellemes, de természetes és normális, ez a fejlődés velejárója. Ezt tudatosítani kell mindenkiben. Ezekben az időszakokban nagyon fontos, hogy keressük az Urat, és töltődjünk fel az Igével, hogy a Szentírás befolyásolja a gondolkodásmódunkat és a hozzáállásunkat.

Egyszer mélyen felkavart egy beszélgetés, és felhívtam egy pásztor barátomat, aki azt tanácsolta, vegyem elő a Bibliámat és tanulmányozzam, mit mond rólam Isten, és ez alapján határozzam meg az identitásomat. A mai napig nagyon hálás vagyok ezért a tanácsért. Olyan módon újította meg az életemet és a hitemet, hogy ez elképzelhetetlen. Amikor krízisben vagyunk, az a legfontosabb, hogy Istent keressük, hogy személyes élmény legyen a bibliaolvasás. Ez határozza meg a gondolkodásmódunkat, mert csak így válhat sziklaszilárd alappá az Ige, amire építhetünk. Ha csak abból élünk, amit vasárnaponként hallunk, vagy amit mások mondanak rólunk, akkor könnyen kicsúszik a talaj a lábunk alól.

(Smelka Sándor)