Talán a legközhelyesebb blogbejegyzést írom most, de mégis szeretnék valahogy hálát adni Istennek az elmúlt évért. Szilveszterkor hajlamosak vagyunk "jobb" évet kívánni, mintha az óesztendő nagyon rossz lett volna. Pedig, ha jól megnézzük, 2016 jó év volt. Nagyon sok mindenért hálásak lehetünk. Összeszedtem tíz példát:

Egészség: Nincs betegségem, nem műtöttek, néhány fogfájást leszámítva teljesen egészséges vagyok.

Munkahely: Igen, hétfőként nehéz elindulni oda, de ilyenkor a hosszú szünetek alatt látom azt, milyen lenne, ha csak itthon lennék. Az alapítvány - a kereseten kívül - ritmust ad az életemnek, értelmes elfoglaltságot kínál, ráadásul szeretem a munkámat.

Család: Ez még nem saját család feleséggel, gyerekkel, mégis nagyon jó úgy hazamenni, hogy nem egy üres lakásban kell eltöltenem az estét, hanem várnak rám: van lárma, mozgás, gondok, nevetések, és minden, ami családdal jár.

Barátok: Hálás vagyok azokért az emberekért, akikkel be lehet ülni egy kávéra, egy színházba, az írótársakért, akikkel összejöhetünk kéthavonta valahol, akik ott vannak a hátérben, aki drukkolnak nekem és ha baj van, ott vannak mögöttem. Különösen hálás vagyok az új barátságokért, melyek ebben az évben születtek meg. Minden építő emberi kapcsolatomért hálás vagyok - nem kell magányosan vákuumban élnem.

Gyülekezet: Mostanában sok problémám van az egyházzal, a kereszténységgel, de mindig tudtam, hogy kell egy gyülekezet. Hálás vagyok azokért az emberekért, csoportokért, akiket az Isten mellém adott harcostársakul, akikkel egymást kölcsönösen támogatva járhatjuk Isten útját.  

Írás: 2016 áttörés volt az írói pályámon. Több újságban, folyóiratban, blogban jelenek meg rendszeresen, valahol hetente, valahol háromhetente, valahol havonta. Elindult egy rendszeres, folyamatos alkotói munka, amit nagyon élvezek. Köszönöm az írást, mert segít feldolgozni a mindennapokat, és nem csak nekem, hanem reményeim szerint az olvasóimnak is. Jó olyan visszajelzéseket olvasni, hogy széppé tettem valaki estéjét, folytak a könnyei úgy nevetett. Hálás vagyok minden lehetőségért, ahol megjelenhetek. És - ahogy látható - elkezdtem újra Istenről is írni. 

Pécs: Nagyvárosban nőttem fel, hozzá szoktam ahhoz, hogy egy templomnak minimum négy tornya van, hogy három mozi kínálatából lehet válogatni, hogy két teszkó közül lehet választani. Amikor Németországban éltem, nagyon hiányoltam ezt a nagyvárosi életmódot, minden előnyével, komfortjával együtt. Hálás vagyok, hogy újra nagyvárosban élhetek, a lárma, nyüzsgés ellenére (vagy éppen ezért), nagyon jó itt lenni.

Jólét: Ez egy kicsit az előző ponthoz is tartozik. Hálás vagyok azért, hogy egy olyan országban élhetek, ahol béke van, nem bombáznak, ahol működnek a közművek, járnak a buszok, a posta, ahol van wifi, árudömping, tehát működnek a dolgok. Ez az világ nagy részében nincs így.   

Remény: Ha remény van, minden van. Ha remény nincs, semmi sincs. Köszönöm Istennek, hogy az elmúlt évben is remélhettem, hogy egyszer sem kellett úgy felkelnem reggel, hogy nincs értelme az életemnek. Ha takaréklángon is - amolyan őrtűzként  - de mindig élt bennem a remény, érdemes felkelni, dolgozni, írni, élni.  

Isten: Talán ezért vagyok legjobban hálás, azért, hogy megismerhettem őt, hogy a családjába fogadott. Pár napja irtam  öt olyan élményről, amit Érden éltem át Istennel, és látni kell, hogy nagyon sok embernek nem adatott meg ez a kegyelem, hogy ilyen élményeket szerezzen Istenről. Köszönöm, hogy az elmúlt évben is itt volt velem!

Hát, ennyi az én listám, remélem kedvet adtam ahhoz hogy, mindenki elkészítse a sajátját, biztos vagyok benne, hogy nagyon sok olyan dolog kerül elő, amiért hálásak lehetünk Istennek

Az érdi gyülekezetbe már évek óta nem járok rendszeresen, csak néha-néha látogatom meg azt a helyet, ahova havonta zarándokoltunk fel egykor, ahol megtértem, ahol két évig dolgoztam, ahol sok-sok istenélményt kaphattam, és ahova ezernyi emlék köt: sok-sok ifjúsági tábort, konferenciát, istentiszteletet élhettünk át az ottani testvérekkel.

Most decemberben a karácsonyi ünnepségre mentem Érdre, és egyúttal elhoztam az utolsó cuccaimat is onnan. Az a néhány ágynemű, öltöny, cipő kötött még oda, most ezek a szálak is elszakadtak, az emlékeken kívül semmi más nem maradt már Érdből. Nagyon sok mindent kaptam attól a helytől, és az ottani testvérektől. Ebből az élményanyagból következzék öt darab:

Az első találkozás

1990 augusztusa volt, és amikor háromórás autóút után megérkeztünk Érdre, egyre kisebb mellékutcákon autóztunk keresztül, lapos, poros, kátyús világ vett minket körbe. Amikor befordultunk a gyülekezeti ház udvarába, arra emlékszem, hogy nagyon magával ragadott az együttlét, az együttlakozás érzése. Nagyon lelkesített az a tudat, hogy a testvérek az ország minden részéből utaztak ide azért, hogy együtt töltsék el a hétvégét imádkozással, közös dicsőítéssel. Ilyennel még nem találkoztam azelőtt. Nagyon tetszett, ahogy közösen eszünk az akkor már szűkös ebédlőben, tetszett, hogy az egész gyülekezet a hitház vendégszobáiban és a helyi testvérek házaiban kap szállást. Az egész olyan volt, mint amikor a nép napokig ült Jézus lábainál egy-egy helyen, hallgatták őt, és közben együtt voltak, együtt ettek, aludtak.

Ahogy mondja a zsoltár: „Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, a mikor együtt lakoznak az atyafiak!” Ezt éreztem meg legelőször Érden.

A megtérésem

Szombat esti imaórán történt. Már tíz éve jártam a gyülekezetbe. Gyerekként, engedelmességből tettem ezt, és bevallom, hogy ezalatt az idő alatt néha komolyan azt gondoltam magamról, hogy megtért hívő ember vagyok, mert járok gyülibe (visznek), olvasom a Bibliát (nem értem), imádkozom (ha baj volt, és miután rendszeresen jöttek a bajok, az imaéletem is rendszeresnek volt mondható). Viszont nem volt élő kapcsolatom az Úrral, minden, amit tudtam, gyakoroltam papírízű volt, tárgyi tudás csupán, nem töltött be a tűz, a szerelem, az a tudat, hogy egy VALÓS személlyel állok személyes kapcsolatban, akiben annyira megbízhatok, mint egy kisgyerek az apjában. Sejtéseim azonban voltak, hogy nem stimmel valami, mert az örömömet mindig az Úron kívül találtam meg, míg a testvéreket minden boldoggá tette, ami Jézussal kapcsolatos volt. Nekem a hitélet sokáig azt jelentette, hogy erről is le kell mondani, arról is le kell mondani, és ennek valahogy még örülni is kéne, ahogyan azt tették a testvérek körülöttem.

Azon a szombat estén (2001. február 10.) megérintett az Úr Szelleme, és ez olyan frenetikus élmény volt, hogy leginkább ahhoz hasonlítanám, amikor az „Óz, a csodák csodája” című filmben Dorothyék a szürke Kansas-ből átkerülnek a színes, tarka világba. Ekkor kezdődött el az élő, személyes kapcsolatom Istennel, ekkor kerültem be Isten családjába, ekkor volt az, hogy minden, ami Jézussal kapcsolatos volt, érdekelni kezdett, csak úgy faltam a Bibliát, és fordítva is igaz volt: ami elválasztott az Úrtól, azt félretettem.

Mámoros, eufórikus évek következtek, amikben megtaláltam magam a gyülekezetben is. Érdnél szebb helyet nem is tudtam volna mondani. 

Mikor-mikor

A megtérésem után két évvel még dúlt az első szeretet tüze bennem. Ennek a korszaknak az is a jellemzője volt, hogy nagyon-nagyon szerettem a többi testvért, főleg az érdi ifit. Akkoriban polgári szolgálatos voltam, és az utazási kedvezményemmel megengedhettem magamnak azt, hogy kéthetente jártak fel Érdre, hogy a többi fiatallal együtt lehessek.

Ekkor jött valahonnan az ötlet, hogy mi fiatalok tanuljunk be egy éneket, és az egyik úrvacsorás tiszteleten énekeljük el. Választásunk a „Mikor Jézus itt élt köztünk” kezdetű dalra esett. Ezt a fiatalos, nagyon szép, négyszólamú éneket szerettük volna elénekelni a gyülekezetnek hatan heten: három négy lány, három fiú. Mivel csak hetente – esetemben héthetente – tudtunk találkozni, a próbák, az előkészületek hónapokig tartottak. Pécsen lelkesen gyakoroltam a szólamomat.

Jó volt közösen csinálni valamit az Úrnak: izgultunk, imádkoztunk azért, hogy jól sikerüljön minden. Felemelő volt a siker, de legfőképp az, hogy közösségben lehettem Istennel, barátokkal. És ahogy vissza-visszahallgatom a hangfelvételt, nem is énekeltünk annyira rosszul. Emlékezetes élmény marad, az biztos!

(Amikor próbáltunk, Laca mindig megadta a hangokat a szólamoknak: „Mikor… Mikor… Ebből szállóige lett köztük. Ha valaki megkérdezte például azt, hogy mikor lesz a vacsi?, persze, hogy ez volt rá a válasz: mikor-mikor…)

Karácsony – 2001

Előző karácsonykor nem szerepeltem az ifi-darabban, mert féltem a lámpaláztól, de láttam, mekkora buli volt azoknak, akik benne voltak, ahogy izgultak egymásért, ahogy együtt csináltak valamit az Úrnak. Szóval, nem akartam kimaradni ebből, de szerepelni továbbra se szerettem volna. Mit tesz ilyenkor egy ember? Ír egy darabot. Emlékszem arra, hogy akkor döntött az ifjúsági csapat a darabom mellett, amikor nem voltam fent, egy hétköznapi ifiórán. Az egyik barátom az ifiből éppen akkor volt Pécsett katona, sokat lógtunk együtt, egyik délután egy utcai telefonfülkéből felhívta a húgát, aki elmesélte, hogy Érden próbálják a darabomat. Ez volt az első eset, hogy az egyik írásomat előadták valahol. Az adventi időszakot bearanyozta ez a tudat. Sosem felejtem el a próbákat, az előkészületeket, ahogy az előadásra összeállt minden. De legfelemelőbb a darab után következett: elénekeltük „A szeretet nem fogy el” című éneket. Azokban a percekben kézzel fogható volt Isten jelenléte. Mi fiatalok ott álltunk elől a pódiumon, szemben énekelt a gyülekezet velünk együtt. Sose felejtem el az arcokat, az örömkönnyeket, azt a ragyogást, ami ott volt minden szemben.

Örök emlék marad ez az este is.

Ifitábor – eső

Nagyon büszke vagyok arra, hogy az első ifi-táborban ott lehettem, asszisztálhattam a születésénél, láthattam a gyermekbetegségeit. Lelkesedés vette körül az első tábort, ott próbáltuk ki, mi fér bele, mi nem. Akkor alakultak ki a tábor későbbi a szokásai, hagyományai, mint például az is, hogy amikor megérkeztünk a délutáni programról, kirándulásból, még lementünk a terembe egy rögtönzött imaórára.

Akkor már bent dolgoztam a misszióban, Érden éltem, tehát munkám is volt. Az idő tájt a kertészt helyettesítettem, ami abból állt, hogy este és reggel öntöztem egy kicsit. A nagy meleg miatt volt munkám bőven, és az egyik esti imaórán azt imádkoztam hangosan, hogy kicsit essen már az eső, hogy legalább egyszer ne kelljen öntöznöm. Amikor befejeztük az imaórát, kiléptünk teremből az udvarra, és azt láttuk, hogy szép csendesen esik az eső.

Olyan jó kedvünk lett ettől: benne volt ebben a közös imameghallgatás szépsége, öröme, hogy lám, Sanyival imádkoztunk esőért, és esik. Emlékszem vacsoránál többen rám vigyorogtak cinkosul: nézd csak, esik…

Kedves érdi gyülekezet, most útjaink elválnak, már csak ritkábban jövök, akkor is vendégként, de köszönök mindent, amit kaphattam tőletek, kívánok nektek még sok-sok áldást a továbbiakra is. 

Köszönöm Érd, köszönöm Eben-Haezer! Köszönöm, testvérek! Köszönöm, Isten!

Adrian Plass egyik könyvében harminchárom történtet ír le arról, miért követi Jézust. Az egyik fejezetcím így hangzik: „Azért követem Jézust, mert nem tesz csodákat.” Ebben leírja azt, hogy elképesztő szenvedéseken ment keresztül, míg leszokott a dohányzásról, miközben sorra olvasott olyan beszámolókat, bizonyságokat, amikben mások egy csapásra szabadultak meg a dohányzástól: letették az utolsó szálat, és nem hiányzott többé. Plassnak két év pokolban volt része az utolsó szál után. Minden egyes nap szenvedett, de közben nagyon sokat tanult saját magáról, Istenről és persze a szenvedésről. Későbbiekben ez az időszak nagyon hasznosnak bizonyult számára.

Később még egy leckét megtanult. Adrian Plass – hozzám hasonlóan – egy szétszórt művészlélek, mindent elkever, néha káoszba fúl az élete. Ezért aztán a családja meglepte őt egy kulcstartóval, ami, ha fütyülnek, visszafütyül. Az ötlet remek: ha elkeveredik a kulcscsomó, ennek a csodás szerkentyűnek köszönhetően rögvest meglesz. Olyan ez, mint egy isteni csoda.

Ám a legelső alkalommal befuccsolt az egész. Színházba készültek, természetesen nem találták a slusszkulcsot, de semmi pánik, a technika csodájának köszönhetően, most egy pillanat alatt meglesz a kulcscsomó, gondolták, és nekiálltak fütyülni, ám a kulcstartó nem jelzett vissza. Ekkor előkaparták a használati utasítás, és kiderült, hogy a Yankee-Doodle-t kell fütyülni, ráadásul D-dúrban. Csak erre reagál a szerkentyű. Nosza, irány a zongora, felvették a hangot, és fütyülték, fütyülték a Yankee-Doodle-t. A kulcstartó totális csődöt mondott, és persze elkéstek a színházból. A kulcscsomót másnap reggel találták meg a kuka mélyén egy halom trutyi alatt. Adrian Plass azt írja le az esettel kapcsolatban, hogy bizony néha nem történik meg a csoda, mert vannak dolgok, amiket nem úszhatunk meg, amikben saját erőnkből kell fejlődni. Neki például meg kellett tanulnia összeszedettebbnek lenni, oda figyelni arra, mit hova tesz.

Gyerekként fantasztikus, csodás bizonyságokat olvastam a gyülekeztünk körlevelében, és a pódiumról elhangzott bizonyságok is csodás gyógyulásokról számoltak be. Olyan történeteket hallottunk, hogy ha valaki elvesztett valamit, Isten az imájára egy hatalmas apparátust hozott működésbe: látszólagos véletlenek hosszú láncolata vezetett a probléma megoldásához: egy ember épp arra járt, épp akkor, épp ismert valakit, aki… stb. Tehát minden matematikai pontossággal megszervezett az Úr. Sokszor olvastunk olyan bizonyságokat is, hogy valakinek fizetnie kellett volna egy bizonyos összeget, de nem volt pénze, így aztán imádkozott, aztán jött egy testvér vagy néha egy vadidegen ember, aki átadott az illetőnek egy borítékot, amiben fillére pontosan annyi pénz volt, mint amennyi kellett. Se több se kevesebb.

És én elhittem, hogy az Isten így működik: pénzes borítékok, eltűnt tumorok, hihetetlenül megszervezett eseményláncolatokon keresztül történő csodás megtalálások, csávából kikerülések.

Ennek megfelelően gyerekként vártam a csodát. Tetszett ez az Isten, aki ha kell, lenyúl az égből, és emberek tucatjait mozgatja úgy, hogy a végén megtaláljunk – mondjuk – egy kabátgombot. És amikor nem jöttek a csodák, hiába imádkoztam, akkor ezt gondoltam:

– Rosszul imádkoztam.

– Nem hittem eléggé.

– Nem koncentráltam eléggé.

– Valami bűnöm megakadályozott abban, hogy működjön a csoda.

– Az Úr talán nem szeret.

Úgy emlékszem, akkoriban nagyon keveset beszéltek arról, hogy Isten nem mindig csodákon keresztül működik, hogy az esetek kilencven százalékában, nem jön fillére pontos pénzes boríték, hogy nem feltétlen fognak úgy alakulni „véletlenül” az események, hogy nekünk épp kijöjjön a lépés, és igen, vannak olyan emberek, akik nem gyógyulnak meg a rákból csak úgy, hipp-hopp. És ez nem azért van, mert Isten gyenge, nem képes csodát tenni, nem szeret minket, elszúrtunk valamit, hanem azért van, mert meg akar tanítani velünk egy leckét.

Harminc körül lehettem, amikor lassan eljutottam ide. Akkoriban egy bentlakásos misszióban dolgoztam, egy gyülekezet által fenntartott idősek otthonában. Egyik este már két órája csináltam az éjszakai műszakot, amikor kiderült: nem találok egy gyógyszert, amire majd szükség lesz az éjszaka folyamán. A kerestem a helyén és mindenhol, ahol csak tudtam, de sehol se találtam. Úgy állt a dolog, hogy fel kell hívnom valakit a kollégák közül. Ezt pedig nem akartam, mert már tíz óra felé járt az idő, magyarázkodni kellett volna, ráadásul németül. Talán már alszanak, és mivel egy bentlakásos misszióban éltünk: a kollégák két emelettel feljebb laktak, attól is tartottam, hogy egyszerűen lejönnek pizsamában, belépnek a nővérszobába, körülnézek és rámutatnak egy dobozra, ami egész végig ott volt az orrom előtt. Ott a gyógyszer! Már akkor is szétszórt művészlélek voltam, nálam sose lehetett tudni. Imádkoztam hát, hogy az Úr mutassa meg, hol lehet a tablettás doboz, ne kelljen telefonálnom, ne kelljen kommunikálnom. És az imával együtt jött újra drukk, a vizsgahelyzet. Jól ismertem ezt a kellemetlen érzést, az egész gyermekkoromat végigkísérte, és feltettem magamnak a kérdést: miért szorongok? Mi ez a vizsgadrukk? Aztán rájöttem, azért izgulok, mert ha netalántán nem történik meg a csoda, ha nem találom meg gyógyszert, akkor végső soron kiderülhet, hogy nem jól imádkozom, nem jó hívő vagyok, nem szeret Isten stb.

És akkor – talán életemben először – így imádkoztam: Uram, tudom, hogy képes vagy csodákat tenni, ha akarod meg tudod nekem mutatni, hol van ez a gyógyszer, el tudod intézni, hogy „véletlenül” odanézzek, odanyúljak, pont úgy, mint ahogy a körlevelekben szoktak történni a dolgok. De ha nem is tennéd meg, tudom, akkor sincs baj se velem, se az imámmal. Így is szeretsz, és kérlek, érd el a szívemen azt, amit ezzel a helyzettel terveztél, ha telefonálnom kell, hát telefonálok, ha németül kell magyarázkodnom, hát németül magyarázkodom, ha netán nevetségessé válok, mert ott a szemem előtt a gyógyszer, ám legyen. Nekem most nem a csodára van szükségem, hanem arra, hogy foglalkozz velem! Bármi is történik, csak nyerhetek vele.

Amikor ezzel készen voltam, nekiálltam keresni a tablettát, átforgattam a fiókokat, a polcokat, és amikor nem volt sehol, vettem egy nagy levegőt, megfogalmaztam a kezdőmondatot németül, és nyúltam is a zsebembe a telefonért. Itt most kommunikálnom kell, itt most beszélni kell megtanulnom. De mielőtt még mindez megtörtént volna, „véletlenül” felnéztem a szekrény legmagasabb polcaira, ott is voltak gyógyszeres dobozok. Még egy esélyt adok magamnak, gondoltam, majd felálltam egy székre, lábujjhegyre emelkedtem, felnyúltam az egyik műanyag rekeszhez, amihez nagyon szerencsétlenül értem hozzá: megbillent és kihullott belőle egy orvosságos doboz, ami egyenest ráesett a fejemre, onnan le a földre. Mikor lekecmeregtem a székről, hogy lássam, mi az, eltátottam a szám: pont az a gyógyszer volt, amit kerestem. Pont az. Pont akkor. Pont úgy. Bár kész voltam rá, megmenekültem a telefonálástól.

Figyelmeztetem az olvasóimat, hogy nem fog minden a fejükre esni, amit keresnek, aki ebből az írásomból ezt a következtetést vonja el, az csalódni fog, és semmiféle felelősséget nem vállalok azért. Rám senki ne hivatkozzon csoda-ügyben!

Mindezektől függetlenül bármi megtörténhet, mert – mint látható – az Istennek zseniális a humorérzéke!

Mostanában azt vettem észre, hogy megszokásból, cinizmusból, rosszul értelmezett öniróniából fura dolgokat mondogatok magamról magamnak: Hát, én beteg vagyok! Ezt már tényleg nem lehet kibírni! Itt fogok megőrülni! Kiégett, cinikus ember lettem. Stb. Még lehetne sorolni, élethelyzettől függően.

A minap olvastam Dér Katalin Zsoltárok misztériuma című könyvét, amiben a zsoltárokkal kapcsolatban kitér a szerző arra, hogy mennyire nem mindegy, mit beszélünk, hogy a kimondott szónak hatalmas a teremtő ereje, még akkor is, ha esetleg csak megszokásból mondjuk ki, vagy ha úgy gondoljuk, hogy egy korrekt megállapításnak tűnik, mert emberileg nézve, a mi logikánkkal vizsgálva igaz.

Jakab is beszél erről:

„Mert mindnyájan sokképpen vétkezünk. Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét is megzabolázni. Ímé a lovaknak szájába zabolát vetünk, hogy engedelmeskedjenek nékünk, és az ő egész testöket igazgatjuk. Ímé a hajók is, noha mily nagyok, és erős szelektől hajtatnak, mindazáltal igen kis kormánytól oda fordíttatnak, ahová a kormányos szándéka akarja.” (Jakab levele 3:2-4.)

Tehát az elmúlt hetekben tudatosan figyeltem, hogy miket gondolok, mik csúsznak ki a számon a hétköznapok során. Sok-sok dolgon sikerült rajtakapnom magam, és ilyenkor azon is elgondolkodtam, mit mond Isten ebben a helyzetben az Igéjén keresztül. Most leírom azt az öt igeverset, ami a leggyakrabban előjött, és amire leggyakrabban kellett emlékeztetnem magam. Ezeket adott esetben (hangosan) ki is mondtam:

1. „Mindenben van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (Filippi 4:13)

Igen, akkor is, ha sokan betegek a munkahelyen, rengeteg a helyettesítés, a program, még akkor is, ha az ember legszívesebben azt mondaná, nem fogom túl élni ezt a napot. De igen, mert mindenben van erőm a Krisztusban…

2. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Máté 11:28)

Este imádkozásaim alatt jön elő ez az ige, amikor kezeimből kihull a három imalista, mert fáradt vagyok végigmenni rajtuk. Az is előfordul, hogy annyira megkeseredem valami miatt, hogy egy szót se tudok mondani Istennek, ilyenkor lőttek az esti „liturgiának”, ilyenkor csak fekszem, ülök az Úr lábainál, minden szó nélkül: pihenek, megnyugszok.

3. „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2. Timóteus 1:7)

Félek. És miután nem akarom becsapni magam, ki is mondom ezt. Meg néha azt is mondom, hogy lám, Karinthy, Woody Allen milyen jó kis életművet hozott létre a szorongásaiból, félelmeiből, úgy látszik ez a művészek sajátja. Nincs benne semmi. Viszont a félelem bűnt szül, előbb-utóbb, és egyébként sem a félelem lelkét kaptam…

4. „Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézsaiás 53:5)

Sokszor azt látom, hogy ezer sebből vérzik az életem. A sebeim, a defektjeim olyan mélyek, és annyi van belőlük, hogy soha nem fogom azokat kiheverni, hogy ebből az állapotból már nincs kiút, gyógyulás. De, talán még van: hiszen az ő sebei árán gyógyultam meg!

5. „Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára” (Filippi 1:6)

Sokszor torzónak érzem magam. Sokszor mondom is, hogy milyen jól indultak a dolgok, de most aztán minden odavan, mert egész egyszerűen nem látom a happy endet, hogy ebből állapotból lenne kiút valamerre. De mégis van, mert aki elkezdte…

Hát, így állunk mostanában. Van őt mankóm.