Adrian Plass egyik könyvében harminchárom történtet ír le arról, miért követi Jézust. Az egyik fejezetcím így hangzik: „Azért követem Jézust, mert nem tesz csodákat.” Ebben leírja azt, hogy elképesztő szenvedéseken ment keresztül, míg leszokott a dohányzásról, miközben sorra olvasott olyan beszámolókat, bizonyságokat, amikben mások egy csapásra szabadultak meg a dohányzástól: letették az utolsó szálat, és nem hiányzott többé. Plassnak két év pokolban volt része az utolsó szál után. Minden egyes nap szenvedett, de közben nagyon sokat tanult saját magáról, Istenről és persze a szenvedésről. Későbbiekben ez az időszak nagyon hasznosnak bizonyult számára.

Később még egy leckét megtanult. Adrian Plass – hozzám hasonlóan – egy szétszórt művészlélek, mindent elkever, néha káoszba fúl az élete. Ezért aztán a családja meglepte őt egy kulcstartóval, ami, ha fütyülnek, visszafütyül. Az ötlet remek: ha elkeveredik a kulcscsomó, ennek a csodás szerkentyűnek köszönhetően rögvest meglesz. Olyan ez, mint egy isteni csoda.

Ám a legelső alkalommal befuccsolt az egész. Színházba készültek, természetesen nem találták a slusszkulcsot, de semmi pánik, a technika csodájának köszönhetően, most egy pillanat alatt meglesz a kulcscsomó, gondolták, és nekiálltak fütyülni, ám a kulcstartó nem jelzett vissza. Ekkor előkaparták a használati utasítás, és kiderült, hogy a Yankee-Doodle-t kell fütyülni, ráadásul D-dúrban. Csak erre reagál a szerkentyű. Nosza, irány a zongora, felvették a hangot, és fütyülték, fütyülték a Yankee-Doodle-t. A kulcstartó totális csődöt mondott, és persze elkéstek a színházból. A kulcscsomót másnap reggel találták meg a kuka mélyén egy halom trutyi alatt. Adrian Plass azt írja le az esettel kapcsolatban, hogy bizony néha nem történik meg a csoda, mert vannak dolgok, amiket nem úszhatunk meg, amikben saját erőnkből kell fejlődni. Neki például meg kellett tanulnia összeszedettebbnek lenni, oda figyelni arra, mit hova tesz.

Gyerekként fantasztikus, csodás bizonyságokat olvastam a gyülekeztünk körlevelében, és a pódiumról elhangzott bizonyságok is csodás gyógyulásokról számoltak be. Olyan történeteket hallottunk, hogy ha valaki elvesztett valamit, Isten az imájára egy hatalmas apparátust hozott működésbe: látszólagos véletlenek hosszú láncolata vezetett a probléma megoldásához: egy ember épp arra járt, épp akkor, épp ismert valakit, aki… stb. Tehát minden matematikai pontossággal megszervezett az Úr. Sokszor olvastunk olyan bizonyságokat is, hogy valakinek fizetnie kellett volna egy bizonyos összeget, de nem volt pénze, így aztán imádkozott, aztán jött egy testvér vagy néha egy vadidegen ember, aki átadott az illetőnek egy borítékot, amiben fillére pontosan annyi pénz volt, mint amennyi kellett. Se több se kevesebb.

És én elhittem, hogy az Isten így működik: pénzes borítékok, eltűnt tumorok, hihetetlenül megszervezett eseményláncolatokon keresztül történő csodás megtalálások, csávából kikerülések.

Ennek megfelelően gyerekként vártam a csodát. Tetszett ez az Isten, aki ha kell, lenyúl az égből, és emberek tucatjait mozgatja úgy, hogy a végén megtaláljunk – mondjuk – egy kabátgombot. És amikor nem jöttek a csodák, hiába imádkoztam, akkor ezt gondoltam:

– Rosszul imádkoztam.

– Nem hittem eléggé.

– Nem koncentráltam eléggé.

– Valami bűnöm megakadályozott abban, hogy működjön a csoda.

– Az Úr talán nem szeret.

Úgy emlékszem, akkoriban nagyon keveset beszéltek arról, hogy Isten nem mindig csodákon keresztül működik, hogy az esetek kilencven százalékában, nem jön fillére pontos pénzes boríték, hogy nem feltétlen fognak úgy alakulni „véletlenül” az események, hogy nekünk épp kijöjjön a lépés, és igen, vannak olyan emberek, akik nem gyógyulnak meg a rákból csak úgy, hipp-hopp. És ez nem azért van, mert Isten gyenge, nem képes csodát tenni, nem szeret minket, elszúrtunk valamit, hanem azért van, mert meg akar tanítani velünk egy leckét.

Harminc körül lehettem, amikor lassan eljutottam ide. Akkoriban egy bentlakásos misszióban dolgoztam, egy gyülekezet által fenntartott idősek otthonában. Egyik este már két órája csináltam az éjszakai műszakot, amikor kiderült: nem találok egy gyógyszert, amire majd szükség lesz az éjszaka folyamán. A kerestem a helyén és mindenhol, ahol csak tudtam, de sehol se találtam. Úgy állt a dolog, hogy fel kell hívnom valakit a kollégák közül. Ezt pedig nem akartam, mert már tíz óra felé járt az idő, magyarázkodni kellett volna, ráadásul németül. Talán már alszanak, és mivel egy bentlakásos misszióban éltünk: a kollégák két emelettel feljebb laktak, attól is tartottam, hogy egyszerűen lejönnek pizsamában, belépnek a nővérszobába, körülnézek és rámutatnak egy dobozra, ami egész végig ott volt az orrom előtt. Ott a gyógyszer! Már akkor is szétszórt művészlélek voltam, nálam sose lehetett tudni. Imádkoztam hát, hogy az Úr mutassa meg, hol lehet a tablettás doboz, ne kelljen telefonálnom, ne kelljen kommunikálnom. És az imával együtt jött újra drukk, a vizsgahelyzet. Jól ismertem ezt a kellemetlen érzést, az egész gyermekkoromat végigkísérte, és feltettem magamnak a kérdést: miért szorongok? Mi ez a vizsgadrukk? Aztán rájöttem, azért izgulok, mert ha netalántán nem történik meg a csoda, ha nem találom meg gyógyszert, akkor végső soron kiderülhet, hogy nem jól imádkozom, nem jó hívő vagyok, nem szeret Isten stb.

És akkor – talán életemben először – így imádkoztam: Uram, tudom, hogy képes vagy csodákat tenni, ha akarod meg tudod nekem mutatni, hol van ez a gyógyszer, el tudod intézni, hogy „véletlenül” odanézzek, odanyúljak, pont úgy, mint ahogy a körlevelekben szoktak történni a dolgok. De ha nem is tennéd meg, tudom, akkor sincs baj se velem, se az imámmal. Így is szeretsz, és kérlek, érd el a szívemen azt, amit ezzel a helyzettel terveztél, ha telefonálnom kell, hát telefonálok, ha németül kell magyarázkodnom, hát németül magyarázkodom, ha netán nevetségessé válok, mert ott a szemem előtt a gyógyszer, ám legyen. Nekem most nem a csodára van szükségem, hanem arra, hogy foglalkozz velem! Bármi is történik, csak nyerhetek vele.

Amikor ezzel készen voltam, nekiálltam keresni a tablettát, átforgattam a fiókokat, a polcokat, és amikor nem volt sehol, vettem egy nagy levegőt, megfogalmaztam a kezdőmondatot németül, és nyúltam is a zsebembe a telefonért. Itt most kommunikálnom kell, itt most beszélni kell megtanulnom. De mielőtt még mindez megtörtént volna, „véletlenül” felnéztem a szekrény legmagasabb polcaira, ott is voltak gyógyszeres dobozok. Még egy esélyt adok magamnak, gondoltam, majd felálltam egy székre, lábujjhegyre emelkedtem, felnyúltam az egyik műanyag rekeszhez, amihez nagyon szerencsétlenül értem hozzá: megbillent és kihullott belőle egy orvosságos doboz, ami egyenest ráesett a fejemre, onnan le a földre. Mikor lekecmeregtem a székről, hogy lássam, mi az, eltátottam a szám: pont az a gyógyszer volt, amit kerestem. Pont az. Pont akkor. Pont úgy. Bár kész voltam rá, megmenekültem a telefonálástól.

Figyelmeztetem az olvasóimat, hogy nem fog minden a fejükre esni, amit keresnek, aki ebből az írásomból ezt a következtetést vonja el, az csalódni fog, és semmiféle felelősséget nem vállalok azért. Rám senki ne hivatkozzon csoda-ügyben!

Mindezektől függetlenül bármi megtörténhet, mert – mint látható – az Istennek zseniális a humorérzéke!