Mostanában azt vettem észre, hogy megszokásból, cinizmusból, rosszul értelmezett öniróniából fura dolgokat mondogatok magamról magamnak: Hát, én beteg vagyok! Ezt már tényleg nem lehet kibírni! Itt fogok megőrülni! Kiégett, cinikus ember lettem. Stb. Még lehetne sorolni, élethelyzettől függően.

A minap olvastam Dér Katalin Zsoltárok misztériuma című könyvét, amiben a zsoltárokkal kapcsolatban kitér a szerző arra, hogy mennyire nem mindegy, mit beszélünk, hogy a kimondott szónak hatalmas a teremtő ereje, még akkor is, ha esetleg csak megszokásból mondjuk ki, vagy ha úgy gondoljuk, hogy egy korrekt megállapításnak tűnik, mert emberileg nézve, a mi logikánkkal vizsgálva igaz.

Jakab is beszél erről:

„Mert mindnyájan sokképpen vétkezünk. Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, képes az egész testét is megzabolázni. Ímé a lovaknak szájába zabolát vetünk, hogy engedelmeskedjenek nékünk, és az ő egész testöket igazgatjuk. Ímé a hajók is, noha mily nagyok, és erős szelektől hajtatnak, mindazáltal igen kis kormánytól oda fordíttatnak, ahová a kormányos szándéka akarja.” (Jakab levele 3:2-4.)

Tehát az elmúlt hetekben tudatosan figyeltem, hogy miket gondolok, mik csúsznak ki a számon a hétköznapok során. Sok-sok dolgon sikerült rajtakapnom magam, és ilyenkor azon is elgondolkodtam, mit mond Isten ebben a helyzetben az Igéjén keresztül. Most leírom azt az öt igeverset, ami a leggyakrabban előjött, és amire leggyakrabban kellett emlékeztetnem magam. Ezeket adott esetben (hangosan) ki is mondtam:

1. „Mindenben van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (Filippi 4:13)

Igen, akkor is, ha sokan betegek a munkahelyen, rengeteg a helyettesítés, a program, még akkor is, ha az ember legszívesebben azt mondaná, nem fogom túl élni ezt a napot. De igen, mert mindenben van erőm a Krisztusban…

2. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Máté 11:28)

Este imádkozásaim alatt jön elő ez az ige, amikor kezeimből kihull a három imalista, mert fáradt vagyok végigmenni rajtuk. Az is előfordul, hogy annyira megkeseredem valami miatt, hogy egy szót se tudok mondani Istennek, ilyenkor lőttek az esti „liturgiának”, ilyenkor csak fekszem, ülök az Úr lábainál, minden szó nélkül: pihenek, megnyugszok.

3. „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2. Timóteus 1:7)

Félek. És miután nem akarom becsapni magam, ki is mondom ezt. Meg néha azt is mondom, hogy lám, Karinthy, Woody Allen milyen jó kis életművet hozott létre a szorongásaiból, félelmeiből, úgy látszik ez a művészek sajátja. Nincs benne semmi. Viszont a félelem bűnt szül, előbb-utóbb, és egyébként sem a félelem lelkét kaptam…

4. „Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézsaiás 53:5)

Sokszor azt látom, hogy ezer sebből vérzik az életem. A sebeim, a defektjeim olyan mélyek, és annyi van belőlük, hogy soha nem fogom azokat kiheverni, hogy ebből az állapotból már nincs kiút, gyógyulás. De, talán még van: hiszen az ő sebei árán gyógyultam meg!

5. „Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára” (Filippi 1:6)

Sokszor torzónak érzem magam. Sokszor mondom is, hogy milyen jól indultak a dolgok, de most aztán minden odavan, mert egész egyszerűen nem látom a happy endet, hogy ebből állapotból lenne kiút valamerre. De mégis van, mert aki elkezdte…

Hát, így állunk mostanában. Van őt mankóm.